Mesés hunyorjaink

Esik az eső. És a kert annyira, de annyira örül!

Itt nálunk a hunyorok bimbói egyelőre még a földön guggolnak, amit nem is bánok. Szörnyű látni, amikor a fagyos éjszakák után a földön hevernek, majd felemelkednek a nappal melegétől, s másnap kezdődik elölről.

De készítettem egy kis montázst arról, hogy milyenek vannak a kertünkben. Ezen nincs rajta a hófehér teltvirágú és a majdnem fekete szimpla, meg egy-két itt keletkezett magonc, ami már virágzik, idén először. Ők sokkal bátrabbak, mint a szülőik. Ráadásul meglepően szépek ahhoz képest, hogy valami össze-vissza paráznaságból születtek.

Monty barátunk ezt írja egyik könyvében (saját fordítás):

"A hunyorok a február és március leghatásosabb virágai, anélkül a félénkség és törékenység nélkül, amely legtöbb más tavaszi virágra jellemző. Ők tekintélyesek és magabiztosak, iszonyú nagyra nőnek, és ízlésesek. Ezen hibáik ellenére is elvarázsolják az embert, különösen a keleti hunyor (Helleborus orientalis), amely bámulatosan szép fejét lehajtja. Az egyetlen módja, hogy lássuk ezeknek a szépségét, ha két ujjunk közé fogva felemeljük a fejüket, vagy leszedjük, és egy lapos tálba, vízbe tesszük. (...)

Ki kellene ásnunk az összes önszántából keletkezett piszkosrózsaszínű magoncot, mert a hunyorok között azok a legszebbek, amelyeknek színe vagy a fehérhez, vagy a feketéhez áll legközelebb. Van elég sok szép, „tiszta” fajtánk ahhoz, hogy minden évben emlékeztessenek erre, mégsincs szívem megtenni ezt a szükséges etnikai tisztogatást. Tetszik a kicsapongásuk, a szabad szerelmük, és ahogy nagy összevisszaságban nőnek ezek a szépia-szélű rózsaszínek. Mindenképpen fontosabb nekem, hogy hogyan érzem magam egy növény láttán, mint az, hogy mennyire tiszta a származása."